Most is, mint szinte mindig, aludtam. Olyan üresek lettek a napjaim: alvás, evés, ivás, és aztán kezdődik minden előröl. Nem voltam suliba, hogy anyu szavával éljek: ,,Nem lenne most szabad iskolába járnod, mindenki rosszat hisz rólad, mit fognak szólni a barátnőim, ha pletykálnak a Reinshaw családról rossz dolgokat? Kiközösítenek! Belegondoltál már egyáltalán? Itthon maradsz egy jói deig!" Hát igen, anyu csak ilyen... Viszont szívesen lecserélném egy olyan anyára, aki inkább dolgozik délelőtt, és délután a gyerekeivel foglalkozik. De anya nem, ő csak főz, mos, takarít, és egész nap itthon van. Gyerekeivel nem törődik. Maximum Mollyval, de vele se olyan sokat.

Csengettek. Csingcsing.

Hmm.. Ha? Mi van? Jaj... [...] Nem igaz, hogy ilyenkor se hagyják az embert!
Sophie: APA!! ANYA! MOLLY! VALAKI! Nyissátok már ki az ajtót, légyszi!

De a csengetés csak nem akart abbamaradni, és senki se válaszolt nekem.

Lementem a földszintre, benéztem minden kis apró helyiségbe, de sehol nem találtam semmit. Nem akartam ajtót nyitni, főleg nem iylen állapotban. Pizsiben, a sírástól lefolyt szemcerkával. :|
Az asztalon megpillantottam egy papírcsomagot, amire egy üzenet volt írva.

,, Sophie, elmentünk Molly-nak új bútorokat venni, 6 évesen nem aludhat a babaágyban! Majd valamikor jövünk, addig is legyél jó.
Ui.: Anyád kéri, hogy mosd ki a ruhákat, és teregess ki!
Apu"

De tök kafa... Még ilyenkor is dolgoztat. Nem mintha nem lenne fontosabb elintézni valóm, min t a mosás... Najó. Tényleg nincs semmi dolgom.
Még mindig csengettek.

Sophie: Jólvan már, nem kell szétnyomkodni azt a szerencsétlen gombot!

Sophie: Te meg ki vagy? Ismerlek?
Fiú: Nem hiszem, de én ismerlek téged, Sophie.
Sophie: Menj innen!
Fiú: Nem megyek! Segíteni akarok. Beengedsz?
Sophie: NEM.
 

Erre az a fiú csak úgy, mintha otthon lenne, félretolt és bejött. Udvariatlan egy srác!

Fiú: Na, ehhez mit szólsz? :D Nem kell nekem az engedélyed, Szöszike! (:
Sophie: Engem te ne nevezz Szöszikének! Egyáltalán ki vagy te? Mi a neved? Mit keresel itt?

Fiú: Sok a kérdés, és kevés időnk van.
Sophie: Mégis mihez?
A fiú csak elengedte a füle mellett a kérdésemet.
Fiú: A nevem Oliver Framley. Miért van elkenődve a szemed?
Sophie: Ahhoz semmi közöd!
Oliver: Tudom ám! Miles miatt van, ugye?
Sophie: Na jó, most már elég! Ki a búbánat vagy te?? És honnan tudsz Miles-ről?
Oliver: Tudok én még Anne Long-ról is. Sőt, Louise-ról, Charlene-ról és Tináról is. (:

Oliver: És még több mindent is tudok, olyanokat, amikről te még életedben nem hallottál.

Sophie: Hagyj minket békén! Engem, a családomat és a barátaimat is!
Oliver: Csak egy barátod van tudtommal. Hannah, nem igaz?
Sophie: Tünés! Tűnj innen!
Oliver: Jól van, jól van. Nem kell a balhé. Viszont még meglátogatlak. Addig gondolkodj el azon, amit mondtam. Én is ugyanazt szeretném, amit te; hogy dögöljön meg az a boszorka, aki a házban él: Mirjam!
Sophie: Most menj!

Néztem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Ki lehet egy a srác? És honnan tudhat Anne-ről, és a többi halottról? Úgy van, ahogy mondta; sok a kérdés, de kevés az idő.