Rögtön felriadtam, tudtam, hogy valami nagy baj van. És én nem tudok semmit se tenni. De talán ha elég gyors vagyok...

Leszaladtam apáékhoz a 2. emeletre.

Sophie: Apa!! Anya!! Keljetek... Miles!
Jack: Hmm? Mi van, kislányom?
Sophie: Miles!
Jack: Mi van vele?
Nina: Hagyjad, drágám, keveset aludt...
Sophie: Apa, Miles bajban van! Segíts!

És ezzel lerohantam a házunk elé... És valami olyan tárult a szemem elé, amiről nem hittem, hogy valaha is megtörténhet...

Miles haldoklott. A házunk előtt. Előttem. És én nem tudtam megmozdulni, úgy álltam ott, mint a cövek. Csak álltam, és végignéztem, ahogy Miles meghal.
Rángatózott egy ideig... Majd végleg elernyedt a teste, amely többé nem ölelhet át; engem.

Sokkot kaptam, nem is kicsit. egész napokat végigaludtam, jó volt, ha 2 órát nem feküdtem az ágyamba.

Olyankor viszont se nem ettem, se nem ittam. Néha úgy éreztem, nem is lélegzem és a szívem se ver a mellkasomban. Mindig kimentem a házunk mellett elhaladó Twinbrook-i folyó partjára, és csak néztem a vizet. Vajon miylen lehetne belefulladni? Hagyni, hogy magával sodorjon?

Olyan csöndes, olyan békés... Sehol egy hullám, nagyobb áradat. Ugrani akarok. Had kezdjek új életet valamerre, ahol senki se hisz gyilkosnak. És senki se ismer, senki se tudja a múltam. Miken mentem keresztül...

Nem. Nem okozhatok csalódást. Nem hagyhatom cserben a szeretteimet pont most. Szükségük van rám, és a legfontosabb az, hogy nekem is szükségem van a szeretetükre, megértésükre. De Miles elment, nincs többé - ezt nem tudtam elfogadni. 
És hogy az egészről én tehetek.

A temetés napja...

 A temetés végén ottmaradtam én, egyedül. Talán Miles most boldogabb, mint volt, hisz most már örökre békében nyugodhat az apjával és két bátyjával együtt. A mennyben. Ott fent.
Előre meg volt neki csinálva a hely, de senki se gondolt rá, hogy iylen hamar szükség lesz rá. Mát most nagyon hiányzott. 

Csak tudnám, mi oka volt elmenni a házhoz, hogy aztán megölesse magát... Miért tette ezt? Tudta, hogy biztosan meghal, ha akár csak a közelébe is megy annak a háznak. Az egy átok!
Most mihez kezdjek nélküle...?! Akkora hatalmas űrt hordok a szívem közepén, hogy az hihetetlen.
Elfog -e múlni valaha?

Hannah: Jaj, Sophie...
Sophie: Hannah! Hannah... :'(
Hannah: Nyugodj meg, Soph... Minden jobb lesz idővel.

Sophie: Nem, nem lesz jobb! Hát nem érted... Miles miattunk halt meg! Értünk...
Hannah: Nem, Sophie, nem értünk. Érted. Téged akart megvédeni.
Sophie: Akkor most már elhiszed? Az álmaimat, és hogy a házban...
Hannah: Igen, el. Elhiszem neked. De értsd meg... Miles nem jön vissza többé. Még érted se. Örökre elment.
Sophie: Nem. Nem mehetett el örökre! Ez nem végződhet így! Vissza fog jönni... Vagy ha nem, akkor én megyek hozzá!

Ezzel elfutottam. Még el tudtam kapni, amint Hannah azt mondja hogy:

Hannah: Miles... Miért tetted ezt Sophie-val?! Szeret téged! Te is szeretted! Miért tetted...?

Hannah nem ért semmit. Nem tudja, nem érti mi folyik itt. Ez több, mint sima gyilkolás. Az a valami először a szeretteimet öli meg, és csak a végén jövök én. Gyilkolásra fáj a foga. Már 180 éve.

[ Fontos: Mikor kész lettem a sztorim felével, a simsem beragadt, az emberek eltűntek, és kénytelen voltam egy másik házba költöztetni őket! ]